A január úgy telt, hogy kisfiam minden reggel dacolt mindennel, nem akart felkelni, nem akart felöltözni, közölte, hogy az oviban nem fog enni (de persze azért evett), és sírva ment oviba. Ő sírt befelé menet, én sírtam az oviból kifelé jövet. Mert úgy éreztem, hogy cserben hagyom őt, és már nem bíztam sem az óvó nénikben, sem a dajka nénikben (na ez is megér majd egy bejegyzést), sem az óvodában. Közben nekiálltam ismerősöknek telefonálgatni, új ovit keresni a kisfiamnak. Először felhívtam egy régi ismerősömet, aki egy másik városrész ovijában óvónő. Sajnos az ő csoportja teljesen tele van, és a beszélgetésünk során elbizonytalanított, hiszen azt mondta, hogy próbáljuk meg kibírni valahogyan ezt a néhány hónapot. Egy pár napig belenyugodtam a "szakember" véleményébe. De napról napra rosszabb volt a helyzet. A szülőtársaimtól is azt hallottam, hogy a gyerekek egyre agresszívabbak, nagyon sok a konfliktus közöttük, meg, persze, panaszkodtak az óvó néni fiára, aki nap mint nap megütött valaki(ke)t. Barátnőm közben megállás nélkül arra biztatott, hogy vigyem el a fiam ebből az oviból amint tudom. "Mire vársz?" - kérdezgette.
Közben beszéltem anyukákkal, apukákkal más ovikban, de mindenhol nagyon magas a létszám. Aztán eszembe jutott egy másik óvónő ismerősöm, aki tagóvóda vezető. Felhívtam, de nem győzött meg arról, hogy az ő csoportjában volna a kisfiunk helye, sőt... Pedig ott éppen akkortól lett volna hely. De nem az én fiamnak való, hiszen az ottani gyerekekről még a saját óvónénijüknek is rossz volt a véleménye.
Aztán egy reggeli cirkusz közepette kisfiam kérte, hogy keressünk neki egy jó ovit és jó óvó nénit, mert ő a helyettesítő óvó nénit utálja. Mondtam, hogy rendben, akkor majd keresünk. Erre ő mondta, hogy de ma, most; menjünk már ma a másikba.
Éppen ez idő alatt érkezett a legeslegújabb óvó néni, és úgy gondoltam, hogy adunk neki egy esélyt. Hát...finoman fogalmazva, nem vált be. Kisfiamszerint csúnya volt a hangja, és egy hét alatt nem volt képes megjegyezni a nevét (ami egyáltalán nem extra és nem is hosszú), következetesen más nevet mondott neki. (Megjegyzem, én középiskolában tanítok, de amikor új osztályt kapok, akkor minél hamarabb próbálom megjegyezni a gyerekek nevét, de akiét nem tudom, annál nem kezdek el tippelgetni. És úgy gondolom, hogy egy gyereknek az identitását zavarjuk meg ekkora korban, ha más néven szólítjuk.) Amúgy nekem sem volt szimpatikus a néni, a mű-kedvességével és mű-igyekezetével.
A legújabb óvó néni bemutatása hétfőn történt, szerdán pedig fogadó órát tartottak. A fogadó óra célja az iskolaérettségi feladatlap eredményének megbeszélése volt. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy másik oviba iratom a fiamat. A fogadó órán a helyettesítő óvó néni megmutatta fiam feladatlapjait, majd elmondta, hogy eléggé figyelmetlen, és sok idő kellett a feladatlap megoldásához. Ennek ellenére a csoportátlagnál 1 %-kal jobban teljesített. Aztán jött a hidegzuhany. Az óvó néni mondta, hogy nála ez jött ki, de nyugodtan csináltassuk meg mással is. Először teljesen értetlenül álltam a kijelentés előtt, ennek hangot is adtam. Kérdeztem, hogy ha a fiam már ősszel elmúlt hat éves, fizikailag és szellemileg is érett, az iskolaérettségi feladatlapot 89%-osra csinálta meg, akkor ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen iskolaérett? "De"- jött a válasz-", csak a beadványotokban azt írtátok, hogy nálam rossze eredmények fognak születni." Erre azt válaszoltam, hogy ezt csak úgy lehetne bebizonyítani, ha valamelyik régi óvó nénivel megcsinálnának egy ugyanilyen szintű feladatlapot. Mert akkor lehet, hogy néhány százalékkal jobb eredmény születne, de az is lehet, hogy őrájuk jobban odafigyelne a gyerekem. Ezután megkért, hogy ha a jövőben bármilyen problémám van a munkájával kapcsolatban, akkor azt négyszemközt közöljem, mert neki ez így nagyon kellemetlen volt a szülői értekezleten; és különben is, azzal, hogy a fiát nevesítettem, megsértettem az ő személyiségi jogait. Én viszont újra megkértem, hogy beszéljen a fiammal az iskoláról, mert nem tartom jónak, hogy egy kisgyereket, aki várja ugyan az iskolát, de van benne egy kis egészséges félelem ezzel szemben, nem kellene az iskolával ijesztegetni. Azt a választ kaptam, hogy ő nem is beszélt a gyerekekkel az iskoláról. Annyit azért még mondtam neki, hogy én viszont a fiamnak hiszek, mert nem talál ki ilyen dolgokat egy hatéves. Aztán azt is mondta, hogy az ő fia nem agresszív, de bezzeg az én fiam azona a napon hatszor vert meg mást, és őt pedig háromszor verték meg. Erre elkerekedett szemekkel kértem, hogy a jövőben az ilyen dolgokról értesítsen azonnal. Ő azt válaszolta, hogy ezek igazából nem is igazi verekedések, csak egy-egy odacsapás, ahogyan ez fiúk között normális. Felháborodtam, és mondtam, hogy ez egyáltalán nem normális dolog. Ahogy kiléptem a helyiségből, döntöttem. Egy hazudós óvónő, aki normális dolognak tartja, hogy a fiúk agresszióval intézik el nézeteltéréseiket, strigulázza a fiam "rosszaságait"(?), és egy szenilis, álkedves, de hangjában hallani, hogy agresszív óvónő, aki még a nevét sem tudja megjegyezni a gyerekemnek.
Ez után még három napot ment a fiam ebbe az óvodába. Kiderült, hogy egy másik óvónő ismerősömnek van egy csudajó csoportja, egy nagyon jó párja (óvó néni). Így gyorsan az ovi közelébe "költöztünk", és a tanköteles fiamat fel is vették. Következő héten már beirattam, délutánonként mentünk ismerkedni a csoporttal, a környezettel és az óvó nénivel. Már két hete oda jár. Tegnap este, elalvás előtt ezt mondta: "Anya, megtartjuk ezt az ovit. Örökre. Nagyon jó, és az óvó néniket is nagyon szeretem. De a legjobban Téged szeretlek."
