A gyerekedért mindent!

Nagyon sajnálom, hogy a szülők kezdeti lelkesedése a "háborgás" iránt alábbhagyott. Vártam, hogy érkeznek hozzászólások, de idő hiányában és talán a helyzetbe való belenyugvás miatt elmaradtak ezek. Egy anyukával váltottam emailt, aki írt ugyan hozzászólást, de valami miatt nem tudta feltölteni. Pedig érdekes lenne, hiszen az ő kislánya egy évvel idősebb a fiamnál, tehát ő "mesélhetne" az ő kislányával történtekről. Amúgy ők is egy másik oviban kötöttek ki az utolsó évre.

Tényleg sajnálom, és ha még valamelyikőtök beleolvasna a blogba, akkor ezúton is kérem, hogy szóljon hozzá, hiszen biztosan vannak olyanok, akik hasonló cipőben járnak, és úgy, mint én, keresgetik az interneten az ilyen történteket, mivel mindenki fél a változástól, annak ellenére, hogy a gyermekének a legjobbat akarja. De mi is egy hónapig gondolkodtunk, hogy mi lenne a jobb, hagyni a régi, megszokott környezetben számára és számunkra egyaránt elfogadhatatlan stílusú óvónénikkel, vagy elvinni egy új környezetbe, kedves és aranyos óvónénikhez. Jól döntöttünk, az idő minket igazol.

Fiunk újra szeret oviba járni, megszűntek a hisztik, ha korábban megyek érte, várnom kell rá, mert még maradni akar, játszani az új társakkal. Valamelyik nap megkérdeztem tőle, hogy visszamenne-e a régi oviba. A válasz megnyugtatott: "Nem, Anya. Itt mindenki nagyon kedves. És ha elmegyek iskolába, akkor ide jövök elmesélni, hogy ott hogy' érzem magam."

Nem tudom, hogy tisztem-e az alábbiakat leírni, de így lesz kerek a történet.

Az utóbbi időben ugyanis sok szülővel beszéltem, emaileztem a régi oviból.

Az egyik anyuka elmesélte, hogy gyermekét az óvó néni kisfia megint jól helyben hagyta. Természetesen ezt szóvá tették a vezetőnőnek is és az óvónőnek is.

Egy másik anyukától hallottam, hogy a csoportba betévedő elképedve látta, hogy a gyerekek rendetlenkednek, verekszenek, kiabálnak, a helyettesítő óvónő egyáltalán nem ura a helyzetnek. Talán ezért gondolja, hogy azzal, hogy a szülőkkel egy-egy hétre fejlesztő játékot vitet be, majd megoldódik a helyzet. Nem fog. Ezt most borítékolom.

Egy másik szülőtől hallottam, hogy ahová gyermeküket szerették volna vinni másik oviba, szintén falba ütköztek, ugyanis a nem hivatalos kifogás a régi ovi neve volt. (Ebből is látszik, hogy sok helyre elér a "nagyasszony" keze.)

A szülői bálon a volt csoportunkból egyébként egyetlen szülő vett részt. Szerintem ez is ok mindent elárul. Nem tudom, hogy a bálon résztvevő önkormányzati képviselő ezt érzékelte-e, vagy valhogyan kimagyarázták neki.

Egy szülővel nagyon gyors számvetéssel hirtelen öt kistesót számoltunk össze, akiket már nem visznek ebbe az oviba. Én eddig két anyukának (egyikük ikres) mondtam, hogy eszébe ne jusson a gyerkőcét ebbe az oviba vinni. Megfogadták a tanácsom. :)

Egyenlőre ennyi jutott eszembe. Akit érdekel a dolog, utána nézhet, hogy mi folyik ebben az oviban, a mai divatos elnevezés mobbing. Érdekes dolgokat lehet erről olvasni a neten.

A január úgy telt, hogy kisfiam minden reggel dacolt mindennel, nem akart felkelni, nem akart felöltözni, közölte, hogy az oviban nem fog enni (de persze azért evett), és sírva ment oviba. Ő sírt befelé menet, én sírtam az oviból kifelé jövet. Mert úgy éreztem, hogy cserben hagyom őt, és már nem bíztam sem az óvó nénikben, sem a dajka nénikben (na ez is megér majd egy bejegyzést), sem az óvodában. Közben nekiálltam ismerősöknek telefonálgatni, új ovit keresni a kisfiamnak. Először felhívtam egy régi ismerősömet, aki egy másik városrész ovijában óvónő. Sajnos az ő csoportja teljesen tele van, és a beszélgetésünk során elbizonytalanított, hiszen azt mondta, hogy próbáljuk meg kibírni valahogyan ezt a néhány hónapot. Egy pár napig belenyugodtam a "szakember" véleményébe. De napról napra rosszabb volt a helyzet. A szülőtársaimtól is azt hallottam, hogy a gyerekek egyre agresszívabbak, nagyon sok a konfliktus közöttük, meg, persze, panaszkodtak az óvó néni fiára, aki nap mint nap megütött valaki(ke)t. Barátnőm közben megállás nélkül arra biztatott, hogy vigyem el a fiam ebből az oviból amint tudom. "Mire vársz?" - kérdezgette.

Közben beszéltem anyukákkal, apukákkal más ovikban, de mindenhol nagyon magas a létszám. Aztán eszembe jutott egy másik óvónő ismerősöm, aki tagóvóda vezető. Felhívtam, de nem győzött meg arról, hogy az ő csoportjában volna a kisfiunk helye, sőt... Pedig ott éppen akkortól lett volna hely. De nem az én fiamnak való, hiszen az ottani gyerekekről még a saját óvónénijüknek is rossz volt a véleménye.

Aztán egy reggeli cirkusz közepette kisfiam kérte, hogy keressünk neki egy jó ovit és jó óvó nénit, mert ő a helyettesítő óvó nénit utálja. Mondtam, hogy rendben, akkor majd keresünk. Erre ő mondta, hogy de ma, most; menjünk már ma a másikba.

Éppen ez idő alatt érkezett a legeslegújabb óvó néni, és úgy gondoltam, hogy adunk neki egy esélyt. Hát...finoman fogalmazva, nem vált be. Kisfiamszerint csúnya volt a hangja, és egy hét alatt nem volt képes megjegyezni a nevét (ami egyáltalán nem extra és nem is hosszú), következetesen más nevet mondott neki. (Megjegyzem, én középiskolában tanítok, de amikor új osztályt kapok, akkor minél hamarabb próbálom megjegyezni a gyerekek nevét, de akiét nem tudom, annál nem kezdek el tippelgetni. És úgy gondolom, hogy egy gyereknek az identitását zavarjuk meg ekkora korban, ha más néven szólítjuk.) Amúgy nekem sem volt szimpatikus a néni, a mű-kedvességével és mű-igyekezetével.

A legújabb óvó néni bemutatása hétfőn történt, szerdán pedig fogadó órát tartottak. A fogadó óra célja az iskolaérettségi feladatlap eredményének megbeszélése volt. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy másik oviba iratom a fiamat. A fogadó órán a helyettesítő óvó néni megmutatta fiam feladatlapjait, majd elmondta, hogy eléggé figyelmetlen, és sok idő kellett a feladatlap megoldásához. Ennek ellenére a csoportátlagnál 1 %-kal jobban teljesített. Aztán jött a hidegzuhany. Az óvó néni mondta, hogy nála ez jött ki, de nyugodtan csináltassuk meg mással is. Először teljesen értetlenül álltam a kijelentés előtt, ennek hangot is adtam. Kérdeztem, hogy ha a fiam már ősszel elmúlt hat éves, fizikailag és szellemileg is érett, az iskolaérettségi feladatlapot 89%-osra csinálta meg, akkor ez nem azt jelenti, hogy ténylegesen iskolaérett? "De"- jött a válasz-", csak a beadványotokban azt írtátok, hogy nálam rossze eredmények fognak születni." Erre azt válaszoltam, hogy ezt csak úgy lehetne bebizonyítani, ha valamelyik régi óvó nénivel megcsinálnának egy ugyanilyen szintű feladatlapot. Mert akkor lehet, hogy néhány százalékkal jobb eredmény születne, de az is lehet, hogy őrájuk jobban odafigyelne a gyerekem. Ezután megkért, hogy ha a jövőben bármilyen problémám van a munkájával kapcsolatban, akkor azt négyszemközt közöljem, mert neki ez így nagyon kellemetlen volt a szülői értekezleten; és különben is, azzal, hogy a fiát nevesítettem, megsértettem az ő személyiségi jogait. Én viszont újra megkértem, hogy beszéljen a fiammal az iskoláról, mert nem tartom jónak, hogy egy kisgyereket, aki várja ugyan az iskolát, de van benne egy kis egészséges félelem ezzel szemben, nem kellene az iskolával ijesztegetni. Azt a választ kaptam, hogy ő nem is beszélt a gyerekekkel az iskoláról. Annyit azért még mondtam neki, hogy én viszont a fiamnak hiszek, mert nem talál ki ilyen dolgokat egy hatéves. Aztán azt is mondta, hogy az ő fia nem agresszív, de bezzeg az én fiam azona a napon hatszor vert meg mást, és őt pedig háromszor verték meg. Erre elkerekedett szemekkel kértem, hogy a jövőben az ilyen dolgokról értesítsen azonnal. Ő azt válaszolta, hogy ezek igazából nem is igazi verekedések, csak egy-egy odacsapás, ahogyan ez fiúk között normális. Felháborodtam, és mondtam, hogy ez egyáltalán nem normális dolog. Ahogy kiléptem a helyiségből, döntöttem. Egy hazudós óvónő, aki normális dolognak tartja, hogy a fiúk agresszióval intézik el nézeteltéréseiket, strigulázza a fiam "rosszaságait"(?), és egy szenilis, álkedves, de hangjában hallani, hogy agresszív óvónő, aki még a nevét sem tudja megjegyezni a gyerekemnek.

Ez után még három napot ment a fiam ebbe az óvodába. Kiderült, hogy egy másik óvónő ismerősömnek van egy csudajó csoportja, egy nagyon jó párja (óvó néni). Így gyorsan az ovi közelébe "költöztünk", és a tanköteles fiamat fel is vették. Következő héten már beirattam, délutánonként mentünk ismerkedni a csoporttal, a környezettel és az óvó nénivel. Már két hete oda jár. Tegnap este, elalvás előtt ezt mondta: "Anya, megtartjuk ezt az ovit. Örökre. Nagyon jó, és az óvó néniket is nagyon szeretem. De a legjobban Téged szeretlek."

Az új óvó néni tündéri volt, a gyerekek nagyon megszerették, ő nagyon sok tervvel érkezett, és igyekezett mindezeket megvalósítani. Sajnos meggátolták ebben. Nap mint nap ott kellett hagynia gyermekeinket alvásidőben, volt, hogy a mese közben, mert az irodába kellett mennie. Miközben napi fejtágítást kapott, alapvető dolgokban nem segítették. Például én csütörtökön vittem kisfiam tornazsákját, odaadtam neki, és ő félénken kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy hol tartják a tornazsákokat. A csoportban az egyik beépített szekrényben volt a kosár, amit kisfiam mutatott meg neki.

Közben ugyanezen a héten (még mindig január első hetéről mesélek) szerdától a másik régi óvónénink megbetegedett. Annyit tudtunk meg, hogy tartós a betegsége. Így újra megkaptuk az előző tanévből már ismert helyettesítő óvó nénit, aki a nyár folyamán pályázatot nyert és egy másik csoportban tevékenykedik szeptember óta. Ismertük már, a gyerekek is, hát, mit mondjak, nem voltunk elragadtatva a dologtól. Emellett etikátlannak tartjuk, hogy a fia a mai napig abban a csoportban van. Az új óvó néni egy hétig bírta a megpróbáltatásokat. Táppénzre ment, azóta nem láttuk. Gyerekeink nagyon nagy bánatára. A következő hetekben még bíztak abban (kisfiam legalábbis), hogy a szeretett óvó nénik meggyógyulnak. Nem így történt.

A szülők egy csoportjával összeültünk és levelet fogalmaztunk az egységvezetőnek. Ebben sokmindent számon kértünk rajta. Többek között azt az ígéretét, amit tett nekünk a decemberi csodaszép értekezleten, mely szerint gyermekeinket továbbra is nyugodt, állandó környezetben tudhatjuk, ennek ellenére egy helyettesítő óvó néni van a gyerekeinkkel, délutánonként meg hol itt, hol ott, hol ezzel, hol azzal. Péntekenként például nem a saját ágyneműjükben aludtak, hanem egy másik csoportban ki tudja, melyik kisgyerek milyen ágyneműjében. Azt is leírtuk a levélben, hogy úgy érezzük, hogy nem biztos, hogy korrekt eredményt adnak az "idegen" óvó néni által megoldatott iskolaérettségi felmérő. Ez még fontos lesz.

Eközben január utolsó napjára újabb szülői értekezletet hirdettek, aminek a lényege az elmúlt félév értékelése lett volna. Persze azok a személyek, akik ezt értékelni tudták volna, nem voltak az oviban. Így a szülői értekezlet elején az egységvezető bemutatott nekünk egy újabb óvó nénit, aki a tanév végéig maradni fog. Hát.... Majd meglátjuk. Aztán a helyettesítő óvó néni felolvasta (!) az iskolaérettség kritériumait (amit év elején szülőként ő is megkapott - velünk együtt - fénymásolva a régi óvó néniktől). Aztán elmondta, hogy mire mennyi pénzt kell beadni, és megint be akarták fejezni a szülői értekezletet. Én ekkor felszólaltam, hogy több dolgot is szeretnék megbeszélni vele. Az egyik azvolt, hogy amelyik napon egy apuka szóvá tette neki, hogy az óvó néni kisfia nap mint nap bántja az ő fiát, és az óvó néni reakciója erre az volt, hogy itt nem csak az ő fia rossz, hanem sok kisfiú; az én fiam elmesélte itthon, hogy játék közben odament hozzájuk az óvó néni, és mondta nekik, hogy ebben a csoportban nem csak az ő fia a rossz, hanem mások is. (Agymosás?) Persze erre a fiát kezdte fényezni, a régi óvó néniket pedig szidni, hogy ők kiáltották ki fekete báránynak (pedig már említettem, hogy ők csitították a szülőket és próbálták a kisfiút is). A másik problémám az volt, hogy egyik nap azt mesélte a fiam, hogy az óvó néni azt mondta, ha az iskolában majd rosszalkodnak, akkor kitiltják onnan őket, és kereshetnek másik iskolát. Erre értetlenkedett, én viszont arra kértem, hogy beszélgessen el erről a fiammal, mert én hiába mondtam neki, hogy én iskolában dolgozom, én jobban tudom, hogy nem így van, ő az óvó néninek hitt továbbra is. Hiszen ennyi idős korban az óvó néni szava a szent (én is azt mondtam, hogy Lenim bácsi jó bácsi volt, és hiába mondták a szüleim, hogy őt Leninnek hívják, én az óvó néni szájából így értettem, ezért így mondtam :D).Valami semmitmondó választ adott, és vége is lett az értekezletnek.

Nagyon rossz szájízzel jöttem ki, hiszen a "majd most megmondjuk az óvó néninek meg a vezetőnek a magunkét" szülői értekezletből az lett, hogy egy anyuka átadta a MINDENKI által aláírt levelünket, még 2-3 szülő hozzászólt az én mondanivalómhoz, két anyuka pedig ódákat zengett a helyettesítő óvó néniről. Megjegyzem, kb. másfél héttel azelőtt az egyik a kettő közül még zokogott, hogy mit csinált a lányával a helyettesítő óvó néni.

Most csinálok vacsorát, aztán még folytatom.

(Amúgy rettenetesen hiányos a történet, de igyekszem minél hamarabb a végére érni, aztán majd még részletezek történeteket.)

A nagycsoport is jól kezdődött, gyerekeink felléptek egyszer ősszel, aztán karácsony előtt is, nagyon aranyos műsorokat tanítottak be nekik az óvó nénik. De eközben egyre jobban látszott rajtuk a feszültség, gyakran voltak betegek.

És decemberben teljesen váratlanul ért minket, szülőket a bejelentés, hogy az egyik óvónéni felmondott, januártól már máshol fog dolgozni. Ezzel kapcsolatban szülői értekezletet hívott össze az óvodavezetés. A szülői időpontját elég későn tették közzé, de természetesen szinte az összes szülő megjelent, hiszen tudtuk, hogy mi lesz az értekezlet témája.

Elsőként az egységvezető bemutatta az új óvónénit, aki szimpatikus volt, bár a szülők egy része kétkedve fogadta. A bemutatás után a vezetőnő "kivezette" az új óvó nénit, amit akkor még nem igazán tudtunk mire vélni.

A "kivezetés" elég hosszúnak bizonyult, így a kínos csöndet egy apuka szegte meg, és átadta a búcsúzó óvó néninek az általunk vásárolt virágot, és egyben meghívta gyermekeink óvodai évzárójára. Ezután visszatért a "nagyasszony". Pár mondat után le akarta zárni az értekezletet, de mivel egy apukának még volt kérdése, nem tudta. Az apuka a búcsúzó óvó nénitől kérdezte meg, kijelentve, hogy ha nem szeretne, ne válaszoljon rá, de mondja el legyen szíves, hogy tulajdonképpen miért is megy ő el az oviból. Nagy levegővétel után megkaptuk a már sejtett választ, hogy a vezetőnővel nagyon sok konfliktusa volt leginkább az utóbbi időszakban, de ezek nem személyes konfliktusok voltak, hanem a gyermekeink védelmében és érdekében történtek.

(Az előző bejegyzésben említett vasárnapi kirándulás is szóba került, mert búcsúzó óvó nénink említette, mi pedig szülőként rákérdeztünk, hogy mi is volt evvel a probléma. A vezetőnő a program bejelentésekor ahelyett, hogy megköszönte volna beosztottjainak, hogy a hétvégéjüket a gyerekekre áldozzák, számonkérte őket, hogy ezt hogy képzelik, hiszen fizetést nem kaphatnak munkaidőn kívüli "munkára")

A vezetőnő próbált még hárítani, és közölte, hogy nem csak vele voltak az óvó néninknek konfliktusai, hanem szinte az összes kollegájával. És ennyit mondott még: "Számítottam erre", majd felállt, kinyitotta a csoport ajtaját, és bevonult az óvoda összes dajkája és óvónője. Sorfalat álltak az egységvezető mögött. Elképedtünk, szólni sem tudtunk, aztán kínunkban nevettünk, hogy micsoda eljárás van itt, mi ez?

A búcsúzó óvónő egyenként mindenkit megszólított a sorfalból, hogy kinek milyen konliktusa volt vele. Ők meg csak álltak némán, és néztek minket.Végül egyetlen óvónő mesélte el, hogy ő találkozott egy környékbeli anyukával, aki máshova járatja a gyerekét, erre ő megkérdezte, hogy miért, és az anyuka azt válaszolta, hogy azért, mert a ... óvodában szaros a WC-függöny, ezt mindenki tudja. Aztán megkért minket, hogy ne keltsük az óvoda rossz hírét. Aztán le is zárták a szülői értekezletet. Mi mellbevágottnak éreztük magunkat, a búcsúzó óvó néni elsírta magát, hogy 30 év után egyetlen kolleganője sem mondott annyit sem, hogy jó volt veled dolgozni, legyen szerencséd az új helyen.

Mára ennyi futotta. A következő bejegyzésben folytatom a tortúránkat.

Kisfiam10 évvel fiatalabb lányomnál. Tehát ez a harmadik tanévünk az óvodában. Az óvodai éveket 2 év bölcsi előzte meg, ahol "jó sora volt", és egyúttal letudtuk az évvesztességét is.

Az óvoda választásánál döntő szempont volt, hogy ne vegyes csoportba menjen, hanem tisztába, mert az már a bölcsiben kiderült, hogy könnyen ragad rá a rosszaság. (Kislányunk vegyes csoportba járt annak idején, és nála bevált, de fiunknál nem láttuk jónak.)

Az otthonunktól a munkahelyünkig három óvoda van, megnéztük mindhármat, tetszettek is, de tiszta csoport csak abban az oviban volt, amit végül választottunk. Az óvónők nagyon szimpatikusak voltak, a szülőknél érdeklődtünk róluk, csupa jót hallottunk. Az augusztusi családlátogatáskor nagyon jót beszélgettünk, kisfiunk már itthon elfogadta őket, és már akkor ki is választotta a számára "kedvesebbet". Ezt az óvónénik elfogadták, hiszen az ő tapasztalatuk is az, hogy minden kisgyerek választ közülük, és ez általában már az első közvetlen találkozáskor el szokott dőlni, de ezt ők nem veszik zokon, természetesnek tartják.

A családlátogatást megelőzte egy szülői értekezlet. Délután öt órakor kezdődött, de minimum egy órán át hallgathattuk először az egységvezető felolvasását, hiszen feltétlenül meg kellett velünk ismertetnie a pedagógiai programjukat, meg talán még az SZMSZ-t is. Aztán következett a tagóvoda vezető, aki fellvasta nekünk a házirendet. eszméletlenül unalmas volt, de igazából már ez jellemezte az óvoda vezetését. Aztán bő egy óra múlva megszólalhattak a leendő óvónénik is. (Persze mindannyian ezért mentünk oda.) Miután az óvónők is bemutatkoztak, elmondtak minden tudnivalót, kiválasztottuk gyerekeink óvodai jelét, nekünk, bölcsit is megjárt szülőknek adódott az ötletünk, hogy szedni kellene csoportpénzt. Mert annak ellenére, hogy nagyon jól tudjuk, hogy ez tilos, jöhet bármilyen ombudsmann, közoktatási törvény, vagy akármi, Magyarországon az oktatási intézmények helyzete nem túl rózsás, viszont a gyermekeink szinte több időt töltenek ott, mint otthon, és nagyon jól tudjuk, hogy szükség van "fogyóeszközökre", új játékokra, hiszen a fenntartó erre nem túl sok pénzt képes biztosítani. Az apránként beadott csoportpénzből viszont lehet pótolni a tönkrement játékokat, hozhat a Jézuska és a Nyuszi új, értékesebb ajándékokat. A szülők bólogattak, az egységvezetőpedig kikelt magából, hogy ezt nem lehet. Értetlenül néztünk, hogy ha a szülők adni akarnak az óvodának, azt miért nem fogadja el. Aztán azzal állt elő, hogy ez csak akkor lehetséges, ha minden csoportban elfogadtatjuk a döntésünket, és egységesen, minden a négy csoportban ugyanannyi pénzt szednek a szülők. Végül arra jutottunk, hogy tanévente két alkalommal, Mikulás és Karácsony előtt, illetve Húsvét és gyereknap előtt szedhetünk pénzt. Nagyon kegyes. Nem?

A szülői értekezlet után néhány nappal egyik szülőtársamat felhivatta az irodájába, ahol a szőnyeg szélére állította, hogy mi ezt hogyan is gondolhattuk. Ezt az anyukát akkor nagyon megviselte, hogy az óvodai egység vezetője őt, mint szülőt ilyen helyzetbe hozhatja. De ez csak a kezdet volt.

Kiscsoport végén az év végi szülői értekezleten szintén részt vett a vezetőnő, ahol elmesélte, hogy az óvoda mennyi pénzt kap felújításra, és ezt az összeget egy ajtó cseréjére, valamint parketta csiszolásra és lakkozásra szeretné fordítani. Amikor az egyik anyuka meghallotta az árát a munkának, felajánlotta, hogy a férjétől megkérdezi, hogy mennyiért lehetne ezt megcsinálni, hiszen ha olcsóbb lenne, akkor lehetne ezt a pénzt például a WC-csapok cseréjére fordítani, mert azok nem működtek jól, hiszen a gyerekek (sőt, mi szülők is) nehezen tudták megnyitni-elzárni. Ezért többször is jártunk a WC-ben, aminek a tisztasága és a szaga is hagyott némi kivetnivalót. A vezető óvónő először azzal próbált takarózni, hogy az önkormányzat nem biztos, hogy elfogadná az újabb vállalkozót, amin nagyon csodálkoztunk, hiszen az önkormányzatnak is az az érdeke, hogy minél olcsóbban minél több dolgot tudjon az voda épületében felújítani.

A szülői értekezlet következménye megint egy kis szülők ellen irányuló dorgálás volt. Többünket hívott egyenként az irodába, és felháborodott a viselkedésünkön, valamint a kijelentéseinken. Nekem egyúttal át kellett vennem a Szülői Munkaközösség pénzeinek nyilvántartását, így engem is behivatott. De én tanultam "elődeim" esetéből, így két másik SZM-es szülőtársammal kopogtam be a megbeszélt időpontban az irodába. Hát, mit mondja, leesett a vezetőnő álla. Ő amúgy engem két másik kolléganőjével várt, így nem lettek "erőfölényben". Természetesen a WC-k állapota itt is szóba került, ami miatt mi kaptunk, hogy ezt miért kellett nyilvánosan szóvá tennünk.

Miközben ezek zajlottak, a szomszéd csoportból sorra jöttek a hírek, mely szerint ők kiválasztottak két óvónőt kiscsoport előtt, majd ősszel az egyik óvónő elment az oviból, aki helyett kaptak új óvó nénit. Aztán középső csoport vége felé is történt valami, hiszen a másik óvó néni (aki már kb 30 éve dolgozott ott) áthelyezésre került egy másik óvodába. Persze mi hallottuk a híreket, ki ezt, ki azt mesélte. Mi meg örültünk, hogy nálunk minden rendben van.

Aztán középső csoport elején kaptuk a rossz hírt, hogy az egyik óvó néninket műteni kell, várhatóan 3 hónapig nem fog dolgozni. Felvettek helyette egy új óvó nénit, akinek a fia a szomszéd csoportba került. Az új óvó néni nem mosolygott ránk, nem beszélt velünk (mármint  gyerekekről sem). Furcsa volt, de láttuk a végét a dolognak, és persze ott volt a már jól bevált, szeretett másik óvó néni. December táján visszajött táppénzről a régi óvó néni, és talán vele együtt átjött a csoportunkba a kisfia. A kisfiú elég öntörvényű, sőt, néha agresszív kisgyerek. Viszont óvónénijeink jól kezelték a helyzetet, a sértett gyerekek szüleit megnyugtatták, nem tudott különösebb konfliktus kialakulni. A tanévet egy nagyon jól sikerült "vasárnapi kirándulással" zártuk, ahol gyerekek, szülők, óvó nénik egyaránt nagyon jól érezték magukat.

Lányomat abba az iskolába irattuk, ahova én is jártam. Az egyik tanító nénit előre tudtuk, de a párja csak az évnyitón vált ismerté. Ismertem már, hiszen középiskolában osztálytársam volt. Nem voltunk sem jóban, sem rosszban.

Az első hét péntekén kislányunk azzal jött haza, hogy magatartásukat minden héten értékelni fogják: "Timi néni azt mondta, hogy aki sírós babát kapott, az a sáros földig szégyelje magát, aki mosolygósat, annak csak egy kicsit kell szégyenlenie magát, aki matricát, annak nem kell." Tehát volt rossz gyerek, rosszabb és legrosszabb. Jó kis kategóriák. Természetesen lánykánk "sírós babát" kapott, ami egy :( volt az üzenő füzetben. Ekkor még - fiatal szülőként - mosolyogtunk rajta.

Aztán egyre rosszabbá vált a helyzet. Lányunk egyre jobban félt az iskolától, illetve Timi nénitől. Ő volt a matekos tanító néni, ő tanította a környezetismeretet is. Lánykánk sokszor volt beteg (én akkor még egyetemre jártam, így havonta utaztam Budapestre 4 napra, és talán pszichés eredete is volt a betegségeinek). Mikor beteg volt, délután bementem az iskolába a leckéért, a tanító nénik egy írólapra írták fel a feladatokat tantárgyanként. Mindig, mindent pótoltunk. Ha nem volt beteg, akkor az iskolában csinálták meg a házi feladatokat. Egyik betegsége után Timi néni ellenőrizte a matek munkafüzetet, amiben talált hiányosságokat. Fekete pontot kapott, amit a másik osztályból átterelt gyerekeknek is megmutatott. Addigra már rettegett az iskolától.

Egyszer környezetből olyan házi feladatot kapott, hogy le kellett rajzolnia a szobáját. Nekiállt sírni, hogy a füzetét az iskolában hagytuk (csak hétvégén kellett hazavinni a táskát a tanulnivalóval). De ez a feladat a könyvben volt, alatta egy keret, ahova rajzolni lehetett. Mondam, hogy rajzolja oda, így meglesz a házija, ez nem lehet baj. Zokogott, hogy ha ezt Timi néni meglátja, akkor fekete pontot ad érte. Mondtam, hogy ha ezért fekete pontot ad, akkor csak adjon, legyen boldog vele. Minket nem érdekel. De hiába álltunk így hozzá, ő akkor is azt mondta, hogy "Titeket nem érdekel, nem szidtok meg érte, de a Timi néni úgy fog kiabálni, hogy az egész iskola hallani fogja, hogy fekete pontot kaptam."

Zenei tagozatra járt a kislányunk, ahol hagyomány, hogy karácsonyi koncertet adnak a szülőknek, de a főpróbán a másik osztályok a nézők-hallgatók. A főpróba délelőtt volt, korábban mentünk gyerekeinkért, hogy a két szereplés között pihenjenek. Az egyik anyuka kicsit korábban érkezett, és az osztályt néma csendben, lehajtott fejjel, gyászos hangulatban találta. Megkérdezte, hogy mi történt. Erre Timi néni azt felelte: "Ennél idiótább osztályt még nem láttam. Végigbeszélgették az előadást." Hát persze, a kis elsősök, akik fél éve voltak sikolások, nem tudták némán végigülni a másfél órás műsort, aminek ők csak egy kis szelete voltak. És - megjegyzem - annak az anyukának a fia is ott ült az osztályban, akit idiótának kiáltott ki.

Rengeteg hasonló problémát hallottam a többi szülőtől, aztán egy szülői értekezletre összebeszéltünk, hogy akkor most megmondjuk a magunkét. Természetesen a másik végletbe torkollt az értekezlet, hiszen volt anyuka, aki azt ecsetelte, hogy az ő kislánya is matektanár akar lenni, mert Timi néni olyan jól tanítja nekik a matekot.

Kislányomnál egyre rosszabbá vált a helyzet, tornaedzésen az edzőnő rákiabált, erre ő bekakilt. Ekkor már másodikas volt. Ezt jeleztem a másik tanító néninek, és mondtam neki, hogy pszichiáterhez akarjuk vinni lányunkat.

Aztán betelt a pohár. Egy hiányzás után környezetdolgozatot írtak, kislányom aggódott, hogy elrontotta, mert a víz körforgása helyett a forrás-ér-patak... - ot rajzolta le. Ezért biztosan egyest fog kapni. Mivel ez pénteken történt, én meg hétfőn reggel indultam Budapestre, útközben felhívtam Timi nénit, hogy megkérdezzem tőle, hogy kijavította-e már a dolgozatokat. Ő mondta, hogy nem, de ezért biztos, hogy nem lenne egyes, majd megnézi. Aztán érdeklődött, hogy amúgy hogy állunk a pszichológussal. Kicsit még "csacsogtunk", aztán letettük. Este a barátnőméktől mindig fel szoktam hívni férjemet, meg kislányomat. Persze egyből kérdeztem tőle, hogy hogy sikerült a dolgozat. "Nem adott rá jegyet a Timi néni." Ó, mondtam, látod, milyen rendes. Tudta, hogy hiányoztál. Erre kislányom: "De aztán elkezdett kiabálni, hogy aki hiányzik, annak az első dolga az legyen, hogy pótol, mert ilyen többet nem lesz." Na, ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy reggel hazamegyek, és azonnal átiratom másik iskolába. Ez hétfőn este történt, kedden bementem az iskola új igazgatójához, megmondtam neki, hogy másnaptól vagy a Timi néni, vagy a lányom megy, de mivel az első nem megoldható, az utóbbi fog történni. Szerdán bementem egy másik iskolába kislányommal, ahol először megismerkedtünk a rajztagozatos tanító nénikkel (akiket addigra már más szülőktől leinformáltam), meg a gyerekekkel, közben én felmentem az igazgatóhoz, és egy fél órás beszélgetést követően megegyeztünk, hogy másnaptól járhat hozzájuk lánykánk.

A tanév végéig tartott, míg kiheverte Timi nénit, és rájött, hogy nincs mitől félni az iskolában. Ma már tizedikes, és minden rendben vele.

Mára ennyit, így is nagyon sokat írtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltörnek az emlékek. amúgy gondolkodtam, hogy leírjam-e a tanító néni nevét, és úgy döntöttem, nekem nincs vesztenivalóm, neki viszont van szégyelnivalója.

Úgy döntöttem, blogot írok. Elöljáróban közlöm, hogy pedagógus vagyok.

Történetünk a nálam fiatalabb testvérem általános iskolai éveinek pár soros bemutatásával kezdem. Amikor mi jártunk iskolába, a tanító nénik 2 évenként változtak. Tesóm elsős és másodikas tanító nénijei "tündérek" voltak. Aztán harmadikban jött a "pokol". Egy nyugdíj előtt álló tanító nénivel. Megalázta a gyerekeket, a fejüket a táblába verte, ha valamit nem tudtak, egy vékony kislányt például "kriptából kiszökött csontváz"-nak titulált. Tesóm rettegett az iskolától, a megaláztatásoktól, minden reggel 5-kor kelt, hogy tanuljon (mindezt harmadikasként), de így is sírva ment iskolába, és azt kérdezgette útközben, hogy "ugye mindent tudok?". Anyukám már bánja, hogy akkor hallgatott gyermekére, és nem vitte őt másik iskolába, mert ő ragaszkodott a barátaihoz. Én két évvel vagyok idősebb nála, így mindenre emlékszem. Talán azért döntöttem már másodszor az azonnali váltás mellett.

Mert én anyaként váltottam iskolát kislányommal, már sok évvel ezelőtt, ő akkor másodikos volt. Kisfiam nagycsoportos, pár hónapja van csak hátra az iskoláig, de a napokban váltottunk óvodát. Ezt a két történetet bővebben is ki fogom fejteni egy következő bejegyzésben.